Nagy a kísértés, hogy az ember mindenféle kommentár és összekötőszöveg nélkül csak magukat a szemelvényeket, idézeteket, képeket és filmhíradós képkivágásokat tegye be egymás után, mivel sok mással ellentétben ezek önmagukért beszélnek. Egyik-másik bornírtsága már annyira megkapó, hogy az ember szinte elkezdi sajnálni azt, aki leírta vagy megrajzolta őket. Viszont a szövegek mély és értő olvasása segít bennünket különválasztani a retorikai szándékokat, célokat, diskurzusokat.
            Az emelkedő grafikon metaforája rendkívül sok kontextusban jelenik meg. A legtöbbször valamilyen termelési riportfélében bukkan fel, ugyanakkor a használata egyes esetekben valóban a sikert, bizakodást, reményt jelenti, az üdvtörténet epitheton ornansa, máskor viszont dörgedelemként, sőt, fenyegetésként lebeg a munkásember feje felett, esetleg a károgóknak szóló dacos üzenetként szól. Miképpen történt ez a Szabad Szó 1948. április 27-én megjelent vezércikkében (Szabad Szó 1948/97: 1), amelyet a parasztpárti kollaboráns Erdei Ferenc jegyzett. Az Eredményről eredményre című cikk arról szól, hogy a reakciós erők mit össze nem hordtak arról, hogy az államosítás miért nem fog működni, hogyan hangolták a politikailag tájékozatlan tömegeket az államosítás ellen, és hogyan harcoltak az árak drágításáért. Majd Erdei az államosítás eredményeinek sorolása közben előveszi a statisztikai adatoknál is beszédesebb érvet, az emelkedő grafikont.

„A reakció újra előszedte rozsdás, kicsorbult érveit, hogy bizonygassa: a tulajdonosok szakértelme nélkül katasztrófa vár a termelésre. Azóta alig telt el néhány hét, s máris semmivé foszlottak ezek az érvek s az üzemek falain emelkedő grafikonok adják meg a csattanó választ az átlátszó sopánkodásra!”

Máskor az emelkedő grafikon maga a béke. A Népszava rövid cikke 1950. szeptember 26-án a „Megvédjük a békét”-mozgalom Országos Tanácsának november elejére összehívott londoni békekongresszusát vezeti be. Az apologetika a békéért dolgozó kisemberről, értelmiségiről, munkásról és parasztról szól, aki a haza szolgálatában hajlandó a békét megvédeni, miközben az imperialista fenevad a háború kirobbantására, „asszonyok és gyermekek lemészárlására” törekszik, de szerencsére százmilliók követik már a Szovjetunió békepolitikáját. Hogy a magyar dolgozó hogyan védheti elsősorban a békét, arról nem hagy kétséget a cikk szerzője, bár a cikkben mindenféle kontextus nélkül kerül elő a feltartott mutatóujjú finom nyomatékosítás. 

„De a magyar dolgozók tudják, hogy a békét akkor védik meg hatékonyan, hogyha tettekkel védik meg. A termelés emelkedő grafikonja egyben a békeakarat grafikonja is. A norma túlteljesítése, a terv idő előtti teljesítése, az ötéves terv sikeres végrehajtása, mindez állásfoglalás a béke mellett.”

Majdnem egy évtizeddel később az apartheid sújtotta Dél-Afrika statisztikáit elemzi a Népszava cikkírója, azon belül is a büntetésként kirótt botütések számát, amelyből 1958-ban a hivatalos adatok alapján 93775-öt osztottak ki az elítélt feketéknek (Népszava 1959/87: 5). A szerző végül a felvezetés fényében nem is olyan meglepő összehasonlítást tesz konklúzióként:

„Különös dolog a statisztika. Nálunk és a többi szocialista országban a termelés növekvő grafikonját, az emelkedő jólét derűs adatait tartják számon. A Délafrikai Unióban a botütéseket.”

A parasztokkal, hivatalnokokkal, munkásemberekkel benépesített riportok jellegzetes mozdulatsora, mintegy dramaturgiai csúcspontként, az aurával rendelkező emelkedő grafikonra való büszke, mámoros nézés. A Népszava 1952. augusztus 19-én megjelent riportjában (Népszava 1952/194: 2) az Óbudai Hajógyár alkotmány-kiállításán járunk, a miliőt mázolók, darukezelők, minőségellenőrök népesítik be, továbbá fényképek és tablók. Az összehasonlítási bázisév 1945, az egyik grafikonról a tudósító szerint megtudjuk, hogy a hajógyárban hatszor több nő dolgozik, mint a második világháború végén. Bepillantást nyerünk Kecskés Lídiáék lakásába is: a falon fényképek, az asztalon csipkés terítő, rajta váza, benne sárga mezei virág. Megtudjuk, hogy a fiatal munkásasszony Kecskésné évtizedek (sic!) óta ilyen lakásról álmodozott, korábban a tej és a fűszer kifizetése után egy fillérjük sem maradt, ki is lakoltatták őket. A riport másik főszereplője Buzás Sándor főművezető hajókovács, aki sokat mesélhetne arról, hogy régen miképpen törődtek a munkások bérével, és mesél is például a goromba Schulzer (Frigyes) igazgatóról, aki nem köszönt vissza a munkásoknak, továbbá utódjáról, Lévairól (Gyula, mérnök, igazgatóhelyettes), aki „kutya” egy ember volt. Ezzel a felvezetéssel jutunk a dramaturgiai csúcspontig, a nézésig:

„Búzás Sándor pillantása a kiállítási táblára téved. — Persze, ma egészen máskép van minden. — Fejével a meredeken emelkedő grafikonokra int. Odavillan a többi szeme is. Büszkén, dicsekedve beszélgetnek tovább új üzemeikről, az új gépekről, a zenekarról, a könyvtárról és az óvodáról. A schulzereket, lévaikat félresöpörték az útból. Ma a Búzásoké, a Kecskés Lídiáké az élet.”

A probléma és egyben az ellenség természetesen a régi világot jelentő Schulzer Frigyes, aki még a húszas években volt hajógyári igazgató, majd a harmincas évekből Lévai Gyula. Kapóra jön Schulzer nevének imperialista, Lévai arisztokratikusan csengő neve is. A vezető pedig most már az agrárnevű Buzás Sándor és a haszonállatnevű Kecskés Lívia, a nép egyszerű munkásai.
             A termelési riportok között külön kategóriát képeznek a munkás-paraszti lét idilljét pántlikával megfestő kis tudósítások. A kevés névvel jegyzett tudósítás egyik szép példája Gombó Pál Vígan zeng a vándorzászló a Kistext fonó- és szövőgépein című cikke a Szabad Nép 1948 május 27-i számából (Szabad Nép 1948/120: 9). A szerző a pestszentlőrinci Kis Fészek vendéglőben a tulajdonos és a pincér között lezajló rövid párbeszéddel indít, amely arról szól, hogy ki fizeti a huszonöt munkásból álló csoport vacsoráját. A tulajdonos végül vállát rándítva arra jut, hogy majd az fizeti, aki hátrább áll a munkaversenyben. És ez így is történik, mivel a Kistextnél Tóth István és Bratis Ferenc munkacsoportjai megállapodtak abban, hogy összemérik termelési erejüket, és a vesztes fizet majd. A vesztes végül Tóth István munkacsoportja lett, ám nem akármilyen vesztes: a direktíva 115 százalékos túlteljesítésével maradt alul Bratis Ferenc munkacsoportjával szemben. A tudósításból megtudjuk, hogy a Kistextnél tucatnyi ilyen belső verseny van még, amely egy igazi ereklyéért megy: a vándorzászlóért. A vándorzászló most Csíki Béláné gépe fölött piroslik, és aki háromszor nyeri meg a versenyt, az a végén a zászló selyem mását végleg hazaviheti. A munkaversenyre buzdító ötletes táblácskák az üzem minden termében és szegletében ott vannak. Ezután számos adatot olvashatunk az üzem termelékenységének növekedéséről, továbbá a szövőgépek kétoldalas orsórendszerről való átállásáról a háromoldalas orsórendszerre. Gombó azonban ezzel csak késlelteti a cikk valódi, már-már oltárba foglalt főszereplőjének színre lépését, ugyanis:

„Mindezeket az adatokat pedig, szépen emelkedő grafikonokon bárki megszemlélheti a Kistext bejáratánál, abban a szép új nemzetiszínűre festett faépítményben, amely a munkaverseny híreit és statisztikáját közli és őt áll a régi, kicsi szekrény mellett, amely immár nem elegendő erre a célra.”

A versenyek versenyét természetesen a versenykiállítások jelentették, a Szabad Szó jóvoltából ezúttal az 1948 augusztus végén rendezett háromnapos Pestmegyei Terv- és Versenykiállításon járunk, amelyen 247 község 211 ezer versenyzője vett részt (Szabad Szó 1948/198: 8). Átmeneti időszakról van szó, amelynek jele a szerző indignálódottsága: sajnos a rendezést a romantikus gyöngyös-bokrétás parasztszemlélet vezette, amely – nem is szólva a kísérőzenéről! – semmiképpen nem illett egy magára talált, öntudatosodó nép felszabadult bizakodásához. Ám ennél is lényegesebb, hogy az emelkedő grafikonnak ebben a miliőben is fontos szerep jut.

„A 60-80 kilós főzőtökök, a három méternél magasabb kukoricaszárak, szépen csomagolt, gyönyörű almák, őszibarackok, szőlők, zöldségfélék az emelkedő grafikonok társaságában csak bizakodással nézhetünk a jövőbe.”

Ám nem csupán a munkás-paraszti szcenáriók fontos eleme az emelkedő grafikon, hanem a hivataloké is. A Népszavából (Népszava 1948/159: 2) értesülünk a Hitelbank és a pénzügyminisztérium közötti perpatvarról, azon belül is a letépett versenytábla ügyéről. A helyszíni riport a Hitelbank és a pénzügyminisztérium névtelen hivatalnokainak kiabálásával indul, majd gyorsan ki is derül, mi okozza a feszültséget. A szerző felfedi, hogy a pénzügyminisztérium munkatársai letépték a „ver-seny-táb-lát” – írja dühöngve, amely tett nem csupán a hitelbanki hivatalnokokat háborította fel, hanem a liftest és a portást is. Így folytatódik a riport:

„A lépcsőfordulónál volt kiragasztva a Hitelbank munkaversenytáblája. Már a földszintről láthatta az ember az emelkedő grafikont. S hogy elkanyarodott a lépcsőn, csak visszafordult, gyönyörködött még egy kicsit: no lám, mi hitelbankiak…”

 A hitelbankiak identitásképző emelkedő grafikonjának letépésére nincsen magyarázat, de az esetről jegyzőkönyv is készül. A riport versenytábláról szóló része azzal zárul, hogy „jó időbe kerül, amíg a döbbenet, méltatlankodás és jogos felháborodás indulat szavai közül kibontakozik a tényállás.”
           Különös, hogy noha 1948 óta az emelkedő grafikon az ország sikerességének szimbóluma volt, 1952-ben a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetőségének országos aktíva-értekezletén Gerő Ernő mélyen őszinte beszédében az újra növekedő pályát állítja kívánatosnak, nem is akárhogyan: már egyenletesen emelkedő grafikonokat vár el: „1952-ben a termelésnek le-fel hullámzó görbéjét szívós, öntudatos, következetes harc útján, helyes szervezés és vezetés útján, jó felvilágosító tömegmunka segítségével is egyetlen egyenletesen emelkedő vonallal kell helyettesítenünk” (Új Világ 1952/9: 3). Gerő beszéde, és ezen belül is a tulajdonképpen teljesen irreális, egyenes vonalra vonatkozó direktívája annyira fontos volt, hogy egészében közölte a teljes korabeli magyar sajtó.